De hol lehet az élesztő?
Mindegy, hogy családdal vagy egyedül érkezünk német földre, az első dolgok egyike, amit nem tudunk elkerülni, az a bevásárlás.
Ez a napi rutinná vált cselekvés idegen nyelvterületen a szükséges nyelvtudás hiányában akár izgalmas is lehet:)
De jól kezdődik: a bevásárlókocsi nem újdonság, talán még egy magyar pénzérme is belepasszol. A globalizációnak köszönhetően a termékek lassan a világon mindenhol ugyanazok, sőt, még a csomagolást is fel-felismerjük. Azt, hogy turó rudit és piros aranyat nem találunk, előre sejtettük.
Megyünk végig a listán. Eddig minden szuper! De hol lehet az élesztő? Itt kell lennie. Teszünk néhany kört a hűtő előtt de nem kérdezünk. Mert ugyan tudunk már néhány szót németül, de az „élesztő“ az Istennek sem jut eszünkbe. De nem kérdezünk, keresünk tovább.
Közben látunk néhány újdonságot. Hogy mi a „Maultasche“ majd megtanuljuk, hogy minden tésztaféle létezik spenótos változatban majd megszokjuk.
Készen vagyunk, megyünk a pénztárhoz, beállunk a sorba. Egy kedves vásárló megszólít bennünket. Mosolygunk rá, és megpróbáljuk a mozdulataiból kitalálni, hogy mit szeretne. Utat engedünk neki – biztos tovább akar menni – és mosolygunk tovább. Szerencsénk volt, ő örül, megköszöni. Mi is örülünk.
Mi jövünk…fizetünk. A pénztárosnő hihetetlen gyorsasággal húzza át az árukat a kódleolvasó fölött.
Mi megpróbálunk lépést tartani vele és pakolunk, mint az őrült. Ő ugyanolyan sebeséggel mond valamit – valószínű az árat, mennyit kell fizetnünk. Kétségbeesetten keressük a pénztárgépen a kijelzőt, hogy lássuk is a számot, ne csak halljuk. Fizetünk. Szuper, ezzel megvolnánk. Az eladónő mond még valamit, amit persze nem teljesen értettünk, de biztosan minden rendben van, mert mosolyog.
Visszamosolygunk és nagy magabiztossággal elköszönünk:
Auf Wiedersehen!
…és reménykedünk….idővel menni fog!!
